6.rész

Kedves Naplóm!

Mióta Ő elment, azt sem tudom ki vagyok. Az üresség, az érzéketlenség és nem utolsó sorban a szomorúság átvette felettem az irányítást. Próbálok egyáltalán nem gondolni Rá, mert ha csak megfordul a fejemben, szúró fájdalmat érzek, az egész testemben. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy életem szerelme itt volt, hogy megkaphattam volna, de én elszúrtam. És most mit csinálok? Hát Róla beszélek. A nevét véletlenül sem merem akár csak magamban sem kiejteni, mert ha megtenném földre rogyva átvennék a hatalmat forró könnyeim. Azóta a bizonyos nap óta eltelt már 1 hónap, és én azóta nem merek senki felé semmilyen érzelmet táplálni, mert azt is elszúrnám, és egy életre megbántanék mindenkit. Egy hónapon keresztül itthon ültem és próbáltam semmire sem gondolni, elterelni a figyelmemet valamivel, hogy ne legyen rajtam úrrá az üresség, a tátongó lyuk ami nagyon közel van a szívemhez. Egy hónap, sok idő, de nem annyira, hogy bármit is elfelejtsek. Mindent ami Őrá emlékeztet félre tettem, hogy megpróbáljam kiverni az emlékezetemből. De a tudatalattim folyton megmutatja, hogy soha nem tudom elfelejteni. Se egy hónap után, sem egy év után, sem tíz év után. Sokat gondolkodtam azon, hogy most, hogy ilyen helyzetbe kerültem, lehet hogy a legjobb megoldás az öngyilkosság lenne, de ezzel sok, számomra fontos embernek okoznék fájdalmat. Ott van például a családom. Katy és Emily, akit nem merek már anyának hívni, mióta látja, hogy milyen állapotban vagyok, de nem tud segíteni, mert nem mondom el senkinek,hogy mi történt. Bár szellemileg képtelen lennék akár elmondani, vagy csak felidézni is azt a napot. Óriási hazugságokat hordtam össze mindenkinek. Egy hétig nálunk volt a nagyi, akivel mindig is nagyon jó barátnők voltunk. Amennyire csak egy 80 éves nénivel lehet. Sőt, régebben elvittem moziba vagy akár vásárolni is. És most szomorúan konstatálta, hogy olyan vagyok mint egy zombi. Semmit ne csinálok, csak ha nagyon muszáj és nem beszélek semmit, csak akkor ha a kérdést kifejezetten nem címezték és kénytelen vagyok rá válaszolni. akkor is rövid tömör válaszokat adok, hogy érzelmeket biztosan ne tegyek bele. Amikor a nagyi elment azt mondta jobbulást, bár nem tudta mire van szükségem, de azt gondolta, hogy ezzel a kis apró szócskával tudatja velem, hogy tudja, komoly problémám van . Őszintén? Először én magam sem jöttem rá, hogy mire van szükségem, de mostanra már tudom. Az egyetlen dolog amire szükségem van az a szeretet. Persze nem a családi szeretetről beszélek, mert azt minden nap bőségesen kapok. Hanem a szerelemről. Hiányzik valaki az életemből, hogy betöltse azt a hatalmas tátongó lyukat ami az idő múlásával egyre csak nagyobb lesz. Persze tudom hogy Rajta kívül, nem tudná senki teljesen betömni szeretettel ezt a lyukat. Mindenki csak foltozgatná, de jobb lenne, mintha csak tátongana a testemben, és ahogy egyre nő, egyre közelebb lesz a szívemhez. És félek ha azt eléri, onnan már soha nem tudom visszanyerni az igazi önmagam. Persze most is nagyon nehéz lenne, de ha tényleg MUSZÁJ lenne, talán visszatudnám magam varázsolni a való életbe. De nem biztos, lehet, hogy már késő, és örökre ilyen érzéketlen maradok, mint ebben az egy hónapban. Egy hónap. Ez alatt a nyári szünetnek is vége szakadt. Illetve még nem, majd holnap. Holnap lesz az első napom a Londoni Középiskolában. Furcsa lesz. Nem ismerek senkit, csak a húgomat. Persze ő sokkal okosabb volt nálam. Ebben az egy hónapban volt egy úgymond iskolai tábor. Minden évben van az ottani diákoknak, de ezt az alkalmat szokták használni arra is, hogy az új tanulók megismerkedjenek. Tehát Katy, már ismeri a fél iskolát, rengeteg barátnője van, és mi több, ezalatt az egy hét alatt sikerült magát "bejuttatni" az iskola legmenőbb csaj "banda" közé. Ezzel bekerült a Pom Pom csapatba, és mostmár elmondhatja, hogy 'menő' barátnői vannak. Ezekkel a dicsőségekkel, sikerült elnyernie Adam, a focicsapat kapitányának a szívét.És ezek miatt felhagyott a hippi stílusával. Igen, esemény dús tábor volt, és én nem mentem. Katy azt mondta, megemlített, hogy én is megyek, de senkit sem érdekelt. Illetve valami Jake megkérdezte, hogy olyan vagyok e mint Katy. Mire válaszolta, hogy nem, pont ellentétek vagyunk. És ez így igaz, mióta érzéketlen zombi lettem, Katy-vel teljesen eltávolodtunk egymástól. Ráadásul már nem is hasonlítunk annyira. Katy még jobban kiszőkíttette a haját és rózsaszín csíkokat festetett bele. Utolsó nyári szüneti napomat, kihasználtam amennyire csak lehetett, így elővettem a laptopom és bejelentkeztem a közösségi oldalamra, ahol míly meglepő egy hónap alatt egyetlen egy értesítést kaptam. Azon az egyen is meglepődtem. Megnyitottam. 'Jake Turner ismerősnek jelölt'  Nem ismertem semmilyen Jake-t, csak egyet, Katy táborbeszámolójából. Minden mindegy alapon visszajelöltem, és elkezdtem nézegetni a képeit. Helyes srác, kedvesnek tűnik, nem olyan mint Katy ismerősei akiket ő a barátainak hív. Mást nem tudtam csinálni a gépen ezért kijelentkeztem és kikapcsoltam. Unatkoztam ami meglepő mert végül is ez is egy érzés. Tudom, hogy unatkoznom, nem szabad, mert akkor értem el napi teendőmhöz. Hanyatt vágódtam az ágyamon és elkezdtem bámulni a plafont, miközben végzetes hibát követtem el. Gondolkodtam. Nem szabadott volna, mert ahogy újra és újra minden nap, most is előtörtek az emlékek és sírni kezdtem. Igazából nem nevezném sírásnak. Csak amolyan szomorú vagyok és most sírnék ha lenne még könnyem. De nem volt. A mindennapos sírás nagyon megviselt engem és a könnycsatornáimat is, ugyanis már csak egy egy csepp csordogált le a szememből és égette végig az arcomat, ahogy egymással versenyezve legurultak az államig, onnan pedig az ágyamra hullottak. Egyedül voltam. Szó szerint, Emily dolgozik, Katy, Adam-nél  van, én pedig itthon sírok az ágyamon és ezek a könny nélküli sírások már fájnak. A szemeim borzasztóan égnek már a rengeteg forró könnycsepptől. Ahogy a két kis csepp nyomai felszáradtak az arcomról, elálmosodtam és ahogy fájó szemeim lecsukódtak, nem voltak hajlandóak kinyitódni, amíg enyhülni nem kezd a fájdalom, tehát nem volt más választásom engedne kellett a kísértésnek és lassan álomba merültem. Ahogy mostanában lenni szokott, rémálmom volt. Igazából másnak nem valami megrémítő de nekem nagyon is az volt. Ugyanis ott álltam a szoba közepén majd térdre rogytam és mérhetetlenül potyogni kezdtek a könnyeim. Pár pillanat múlva a saját sikoltozásomra keltem. A homlokom csupa verejték, és azon kapom magam, hogy a már hisztérikussá váló sikolyomat a kispárnámba próbálom fojtani. Mint minden egyes nap.