7.rész

Kedves Naplóm!

A sikításomra hajnali négykor keltem. Lassan lenyugodtam és feleszméltem, hogy a nappaliban vagyok. Meglepődtem, pedig nem kellett volna. Már két hete itt alszom, hogy Katy-t ne ébresszem fel a hiszti rohamaimmal. Csupa verejték voltam és ahhoz képest, hogy aludtam, igen kimerült. Bementem fürdőbe és alaposan megmostam hideg vízzel az arcomat. Nem akartam, de belepillantottam a tükörbe. Ott volt. A régi, kopott, titokzatos ajtó ott állt ahol egy hónapja láttam. Csak álltam és mereven szegeztem tekintetemet az említett ajtó felé. Féltem. Csak nem tudom mitől. Tettem egy lassú és óvatos lépést az ajtó felé, majd még egyet. Ott álltam. Közvetlen az ajtó előtt. Megérintettem. Régi fa lécei durva szálkás tapintatúak voltak. Eddig észre se vettem, kék festékdarabok voltak rajta. Tovább simítottam durva felületén, mire pár mélyedést éreztem. Számoltam...egy...kettő...három...négy...öt. Pontosan öt mélyedés, párhuzamosan egymás mellett. Picit balra húztam a kezemet. Ott is. Ugyanolyan öt mélyedés. Karmolások! Valaki végighúzta rajta mind a tíz körmét...mintha kínoznák, vagy...nem akart volna bemenni. Ashley! Ashley sem önszántából ment oda! Suzanne lökte át az ajtón. Ez nem lehet! Valóban? Valóban igaz? Borzasztóan megrémültem. Nem tudtam mást tenni, megfogtam a sulitáskám és hajnali fél ötkor kimentem az utcára. Sötét volt, és hidegebb mint amilyen időjárást megszoktam a nyár folyamán. A napnak már haloványan világítani kellett volna, de nem volt sehol. Sötét, borús, szeles idő volt. Nagyon fáztam, ráadásul ilyen időben hülyének néztek volna, ha kint ülök a parkban ezért beültem kedvenc kávézómba.
-Szia Amy! Ilyen korán?-lépett mellém imádott pincérem, aki legalább 60 éves volt és akit nagyon megkedveltem mióta itt lakom.
-Szia Adam. Igen. Nem bírtam aludni.A szokásosat kérem szépen.-mondtam majd egy olyan őszinte mosolyt próbáltam előcsalni magamból amilyet csak tudtam. Fura érzés volt. Már egy hónapja nem mosolyogtam. Sőt már egy hónapja nem beszélgettem úgy igazán senkivel. Pár perc múlva megkaptam a dupla csokis, mályvacukros, tejeskávémat.
-Na mesélj, mi van veled. Régen láttalak erre felé.- ült le mellém Adam.
-Nem sok kedvem van mesélni.
-Értem....Ma kezdődik a suli igaz?-bökött a táskámra.-Várod már?
-Nem. Egyetlen egy ismerősöm se lesz. Utálom a Londoni életem. Visszaakarok menni New York-ba.-panaszkodtam.
-És? Mi akadályoz meg?-nézett rám őszinte mosollyal.
-Minden..és mindenki. Rajtad kívül. Adam?! Benézhetek hozzád naponta akár többször is? Nem szeretek, otthon lenni. A parkba meg nem mehetek ilyen időben.
-Szívesen fogadlak. Ha te nem jönnél az egész napom kínkeserves lenne. Nem szeretem ezt a "nyüzsgést".-nevetett fel. Hát igen. Adam kávézója nem éppen a legnépszerűbb hely Londonban. Rajtam kívül eddig még csak pár idősebb nénikét láttam itt.
-Akkor majd délután jövök. Mennem kell, mert elkések. Szia Adam.
-Szia!-integetett, majd elvitte az üres bögrémet az asztalról én pedig kiléptem a kávézó ajtaján. A hideg szél azonnal megcsapta az arcomat. A suli nincs éppenséggel közel hozzánk, konkrétan majdnem a város másik végén. Jó azért túlzok, de messze van. Emily még nem vett nekem bérletet, a bringámat a lépcsőházban hagytam így csak a jó öreg szürke conversemre számíthattam. Amikor csekély másfél óra alatt odaértem a sulihoz, megálltam és alaposan szemügyre vettem. Komor, nagy és szürke. Ezekkel a szavakkal tudnám leírni a London Eye Középiskolát. Igen, ez a neve ugyanis a látványosság csak két saroknyira van a sulitól. Amint beléptem megéreztem a jól ismert krétapor és szigorúság szagát. Majdnem minden suliban ilyen szag van. Utálom.
-Hova hova? - állított meg egy mogorva fickó aki minden bizonnyal a portás lehetett.
-Órára?! - vontam fel a szemöldököm.
-Suliszalag? - kérdezte. Hogy mi? Itt még olyan is van? Mi ez börtön? - gondoltam.
-Még nincs. Új vagyok.-feleltem furán, mert nem nagyon értettem  helyzetet.
-Értem. Nevet és osztályt kérek.-fogott meg egy állítható kütyüt, ami leginkább egy karórához hasonlított, de az óra rész helyett egy kis érintőképernyős ketyere volt.
-Őő...Amy Smith....10.B.
-Rendben tessék.-mondta és rárakta a kezemre. Beléptem az aulába ahol még csak pár gyerek tobzódott kisebb nagyobb csapatokban. Leültem egy padra és tanulmányozni kezdtem a 'suliszalagom'. Ott volt a nevem, az osztályom, az osztályfőnököm neve, és ha megnyomtam egy gombot az egész órarendemet kiírta.
-Ez meg mi? Hol vagyok az űrben, vagy esetleg 2050-ben?-gondoltam. Az órám pittyegni kezdett és kiírta, hogy melyik terembe menjek. Nagy nehezen megtaláltam. Kopogtam majd benyitottam. A látvány ami fogadott, nem tetszett. Nem volt bent tanár, elszabadult a pokol. Egy csapat fiú valami számítógépes játékról zagyvált, egy kisebb csapat keresztrejtvényt fejtett és könyveket mutogattak egymásnak. Aztán nem volt nehéz megtalálni a húgomat. Az osztály közepén ült egy pad tetején és a barátnőinek fecsegett akik körbeállták az asztalt miközben egy rózsaszín hajtincsét csavargatta és kurta pillantásokat vetett egy fiú felé, aki egyedül ült. Megismertem a képekről. Jake. Máshol nem volt hely és rajta kívül még csak látásból sem ismertem senkit.
-Szia, szabad?-kérdeztem amikor odaléptem mellé. Most először sikerült igazán őszinte mosolyt villantanom.
-Szia, persze, ülj csak le. Jake vagyok.-mondta és csak akkor tűnt fel, hogy miért pletykálhat róla a húgom. Igazán helyes fiú. Kusza barna tincsei belelógtak, tengerkék szemébe. Ha helyes lenne nem lenne elég, de mit ne modjak nagyon barátságosnak tűnt.
-Amy.-mondtam egyszerűen és lehuppantam a mellette lévő székre.
-Amy Smith? Az egyetlen aki nem jött táborba ugye?-mosolygott huncutan.
-Igen, akkor felismertél.
-Miért nem jöttél?-kérdezte.
-Hoszzú.-mondtam és ennél többet nem is beszélgettünk aznap. Ha akart volna se tudtunk volna ugyanis ezzel a rövid beszélgetéssel felbolygatta az emlékeimet és egész álló nap gondolkodtam, és próbáltam nem sírni. Ezen kívül ami még érdekes lehetett aznap az az egyik szünet volt, amikor megláttam Őt az egyik szünetben. Nem tudtam, hogy ide jár. Amikor megpillantottam beszaladtam az öltözőbe és ott tört rám a hiszti roham. Miután vége lett a napnak, lassan elsétáltam Adam kávézójához. Beültem, elmeséltem a napomat, kérdezgettem a forgalmáról, megírtam a házim és hazasétáltam. Otthon nem volt kedvem semmit csinálni, így ledőltem a kanapéra és álomba sírtam magam.